Prológus

Életem folyása annyira egyhangú és alapjában véve nem túlságosan érdekes. Engem azonban mégsem kínoz az egyformasága. Csak azt sajnálom, hogy a napok túlságosan rövidek és nagyon gyorsan telnek. Az ember sohasem azt veszi észre, amit már elvégzett, csak az lebeg a szeme előtt, amit még tennie kell, és ha nem szeretné a munkáját, könnyen elveszthetné a kedvét.  ~Claire Elisabeth Taylor

*Claire Elisabeth Taylor*

Sziasztok!
Hát megint itt volnánk. Fogjuk rá, hogy örülök neki. Hogy miért mondom ezt? Az életem katasztrófa! A szó szoros értelemen. Egy kicsit talán csodálkoztok ezen, de ez van. De talán kezdjük az elején...
Egy New York-i, 17 éves lány vagyok. Az életem, egészen 6 éves koromig volt teljes. Volt egy szerető anyukám, egy vicces apukám, egy csodálatos életem. Szinte egy mesevilágban éltem, illetve én 6 évesen ennek neveztem. A csodálatos világomnak 2001. szeptember 11.-e vetett véget. Aki esetleg nem tudná, akkor érte a World Trade Center-t a terrorista támadás. Ebben a balesetben többezren haltak meg, köztük az én anyukám is. A hír lesokkolta az egész családot. Apa egy jó ideig kis e mozdult a lakásból, és ennek következtében engem sem engedett el a suliba. Karácsony után tért magához apa rendesen, így csak valamikor 2002. januárjában mehettem legközelebb suliba. Gyorsan utolértem a többieket, mivel anya szerint vág az eszem, ráadásul nagyon is.
Az életem jobban mondva tavaly, a 16. szülinapom után fordult fel teljesen. Stella, apám munkatársa elvitt egy fotózásra, hogy egy kicsit megjöjjön az önbizalmam. A képek a végén Peter Flack-nél, apa munkatársának a fiánál kötöttek ki, aki a képeket elnézve plázacicát akart csinálni belőlem. Mondanom sem kell, hogy a terve kudarcba fulladt. A bocsánatkérés után - már magam sem tudom miért - járni kezdtem vele, amin apu egy kicsit meglepődött. Szilveszter éjjel az utcán sétálva láttam, ahogy egy másik csajjal smárol. Lelkileg végképp összetörtem, de hála apunak és a többieknek sikerült talpra állnom. Kb. március lehetett, amikor apa összefutott gyerekkori barátjával Christine Whitney-vel, aki egy csöpögős vacsora kíséretében elmesélte élete történetét. Ezt onnan tudom, hogy Stella-t és engem is érdekelt, hogy mit csinálnak ketten ezért megfigyeltük őket. Apuci belezúgott Christine-be, aki július körül be is költözött hozzánk, és hozta magával a kinyírnivaló fiát Ricky-t is. Amióta ők ketten beköltöztek hozzánk az életem pokol. Az a nő komolyan azt hiszi, hogy egy szívmelengető mondat vagy szó utána  nyakába borulok és anyának fogom hívni? Akkor ettem meszet, amikor ezt a nőt én anyának fogom hívni.
Nos, a bevezetőt már nagyjából tudjátok ezért elkezdeném hogyan tettem szert az én 5 hülyémre:

~*~*~

Ez a nap is egy vasárnap volt. A nap melegen sütött be a szobámba. Holnap már szeptember 1.-je van, ami az öcsém nagy bánatára a suli kezdését jelenti. Gondoltam, hogy 11-ig ki se kelek az ágyból, de a hülye öcsém dörömbölni kezdett az ajtón:
-NYITSD KI TÖKFEJ!-hallatszott kintről.
-Álmodban hülyegyerek!-kiáltottam vissza.
Az ajtót este mindig bezárom, mert reggelente Ricky mindig bejön, hogy kivegyen valamit a fiókomból. Mindjárt kopogni fog a szeretetteljes mamikája, akit legszívesebben itthagynék a fenébe. Mit hallanak füleim? Christine kinyírhatóság hangját:
-Claire! Légyszíves nyitsd ki az ajtót!
Teljesítettem a késérést és kinyitottam az ajtót.
-Mit akarsz?-kérdeztem tőle.
-Nem hallottad, hogy Ricky kopog?-kérdezte.
-"Nem hallottad, hogy Ricky kopog?"-próbáltam utánozni a hangját.-Képzeld hallottam! És azt is képzeld el, hogy a fiacskád felkeltett! Nem tudhatnék egyszer az életbe nyugodtan aludni reggelig?!
-Tudod a fürdőbe szeretnék menni és kellene törölköző.-mondta Ricky.
-Tudod a te szobádba is van törülköző. Használd azt!
-De kérnék egyet!-könyörgött szinte.
-Várj egy pillanatot!-mondtam, majd kivettem a szekrényemből egy törölközőt és a kezébe nyomtam.-Legyen neked gyereknap!
-Köszönöm.-mondta, majd bement a fürdőbe.
-Miért kell neked ennyire makacsnak lenned?-nézett rám Christine.
-Miért kell neked ennyire kíváncsinak lenned? Tudod szépen elélhetnénk egymás mellett, ha te sem szólsz hozzám és én sem szólok hozzád!
-Nem gondolod, hogy fegyverszünetet kéne tartanunk?-nézett rám.
-Nem!-mondtam, majd becsaptam előtte a szobám ajtaját és bezártam.
Ez a nő komolyan, már az agyamra megy. Mit akar tőlem? Fegyverszünet? Tudja, mikor kötök én vele fegyverszünetet! Sohanapján semmikor. Felöltöztem, beágyaztam, majd leültem a gépem elé. Épp, hogy bekapcsoltam, amikor kaptam egy SMS-t. peter volt az. Állandóan SMS-eket küldözget nekem. Szerintem maga sem tudja miért. Ez állt benne:

Azzonnal találkoznunk kell! Te vagy az egyetlen, akinek el tudom mondani. Kérlek gyere a Central Parkba a tóhoz. Üdv: Peter

Ahogy olvastam elég sürgős lehetett. Kimentem a szobámból, majd a kabátomért nyúltam, de Christine undoríthatósága leszólított:
-Hova méssz?
-Azt hiszem neked nem tartozom magyarázattal, hogy hova is megyek.
-Baj, hogy aggódok érted?
-Igen baj! Van neked saját gyereked. Aggódj azért, rólam meg feledkezz el! Amúgy is nem vagy az anyám, hogy parancsolgass nekem, vagy kérdezősködj! Ég veled!-mondtam, majd leakasztottam a kabátomat és kiléptem a lakásból.
Kifutottam az utcára, majd a Central Park felé vettem az irányt. A nap melegen sütött, ahogy mentm végig az utcákon. Szerintem már félúton lehettem, amikor megcsörrent a telóm. Apa volt:
-Haló!-szóltam bele.
-Claire kérdeznem kell tőled valamit.
-Hallgatlak.
-Miért feleselsz vissza Christine-nek?
-Miért kérdezi ezt mindenki? Ezt csak én tudom és senki más.
-Amióta Christine és Ricky beköltöztek olyan vagy, mint egy lázadó gyerek. A jövő héten már piercing-gel a köldöködben jössz haza?
-Jaja, apa dehogy is! Majd ha elég megbízhatónak talállak, akkor mondom csak el.
-Miért nem mondod el?
-Mert nem tudom, hogy úgy gondolod-e mint én. Most le kell tennem. Szia!
Kinyomtam. Soha nem csináltam még ezt apával. A Central Park-i tóhoz érve azonnal észrevettem Peter-t egy padon ülve.
-Szia! Nos mit szerettél volna elmondani?-kérdeztem, majd leültem mellé.
-Szia! Tudod...ez egy kicsit furi, de remélem megérted.
-Mégis mit kell megértenem?-néztem rá egy kicsit bizonytalanul.
-Tudod, újra kezdődik a suli, és nem szeretném, ha valamilyen nézeteltérés lenne köztünk.
-Peter, hidd el, hogy semmilyen nézeteltérés nem lesz köztünk.-mosolyogtam.

-El sem tudod képzelni, hogy mennyire örülök ennek.-mosolyodott el.
-Ez volt az a fontos dolog, amit el akartál mondani?-kérdeztem.
-Igen. Miért mire számítottál?
-Nem tudom.-vontam meg a vállam. -Azt hittem elköltözöl vagy valami ilyesmi.
-Én soha nem mennék el innen. Amúgy anya tervezgeti, hogy San Fransico-ba költözik, de én mondtam, hogy nem akarok.
-Értem.
-Claire, nem lehetne, hogy adnál mégegy esélyt kettőnknek?
-Nem.-ráztam meg a fejem.-Te van, meg én. Nincs mi. Amúgy meg elég nekem a magam problémám.
-Tényleg! Hogy megy köztetek Christine-nel?-dőlt hátra.
-Borzalmasan.
-Ezekszerint a "Christine kirúgása hadművelet"-rajzolt hülye idézőjeleket a levegőbe-nem jön össze.
-Egyszer csak, figyeld meg, hogy az a nő sírva menekül el tőlünk a hülye gyerekével együtt.
-Szólj, ha menekülnek, majd odamegyek.-röhögött.
Még jó sokáig beszélgettünk. Délután 2-kor búcsúztunk el. Egy kicsit furcsa volt, mert már régóta nem beszélgettem ilyen jót Peter-rel. Amikor hazaértem Christine drágaság már tűkön ülve várt.
-Lekésted az ebédet.-mondta, mikor benyitottam a lakásba.
-Akkor majd eszek később.-mondtam, majd becsuktam az ajtót.
-Te mioóta vagy ilyen flegma?
-Amióta ideköltöztél!-mondtam, majd bementem a szobámba és bezártam az ajtót.

Ez a nő a hülye gyerekével együtt kikészíti az életemet. Ugyan már legalább 1 hónapja itt laknak, ami idő alatt már meg kellett volna szoknom őket, de tudod ki fogja megszokni ezeket! Csodállom, hogy apa még bírja ezt épp ésszel. Mondjuk szinte egész nap nincs itthon, tehát nem tud erről olyan sok mindent.