Chapter 3.

Egyszer csak eljön ez a nap. Te sem tudod mitől van, de egy nap énekelsz és nevetsz, mert a dal arról szól, hogy szeretsz.~ Claire Conrad Taylor /anya/

*Claire Elisabeth Taylor*

Elmentem megkeresni Danny-t. Az egyik laborban meg is találtam. Épp Lindsey-vel smaciztak. Fúújjjj!
-Sziasztok szerelmespár!-mentem be, mire befejezték.
-Szia!-mondták egyszerre.
-Danny beszélnem kellene veled.-fordultam oda Danny-hez.
-Akkor én magatokra is hagylak titeket.-mondta Lindsey mosolyogva, majd intett és kiment.
-Hallgatlak.-mondta Danny tettre készen.
-Apa mondta, hogy vigyem el az énekes palántákat városnézésre. Azt is hozzátette, hogy te leszel a fuvar.-magyaráztam.
-Tehát városnézésre kell vinni az öt sztárocskát?-nézett rám, mire bólintottam.-Akkor nyomás!
Visszamentünk a tárgyalóba a srácokért, de nem voltak ott.
-Ezek hová lettek?-néztem körbe a teremben.
-Beszippantotta őket egy fekete lyuk. Na menjünk vissza melózni!-mondta Danny, majd elindult, de visszarántottam.
-Nem mész te sehová! Megkeressük a pupákokat, visszavisszük őket a hotelba, majd bedugjuk őket az ágyba és Isten óvja Amerikát!-mondtam.
-Akkor te nézd meg itt az emeleten én pedig lemegyek a parkolóházba meg a földszintre.
-Oké. Hívlak ha van valami.-mondtam, mire bólintott.
Kettéváltunk. Danny lement a lifttel én pedig mindenhol körülnéztem. Benéztem jó alaposan minden asztal alá, bementem az öltözőkbe. Megnéztem mindent, de egyszerűen semmi. A végén majd Danny-nek lesz igaza és tényleg elnyelte őket egy fekete lyuk. Az egyik folyosón összefutottam apuval.
-Szia!-mondtam kissé félénken.
-Szia! Minden oké?-kérdezte mosolyogva.
-Persze! Csak...tudod éppen Danny-t keresem.
-Az alaksorban láttam. Itt az emeleten hiába keresed.
-Ja, akkor már értem, hogy miért nem találtam itt fent.-mondtam meglepetten.Megyek is le az alaksorba!
Azzal a mozdulattal elfutottam. Igyekeztem megkeresni Danny-t, hátha felért már. Olyan eszeveszettül szaladtam, hogy beleütköztem valakibe. Pontosabban valakikbe. A pupákok voltak.
-Ti mégis hol a jó Szűz Máriámban voltatok?-förmedtem rájuk, miközben felálltam a földről.
-Liam-nek ki kellett mennie a mosdóba.-vakarta a fejét Zayn.
-És csoportosan mentetek a WC-re?-néztem rájuk tágra nyílt szemekkel.
-Tudod kis hölgy ebben az üveges teremben könnyen el lehet tévedni.-magyarázta Harry.
-Már 50 milliárdszor elmondtam nektek, hogy Claire-nek hívnak! Egyébként én már 7 éves korom óta ide járok és képzeld, hogy már az első itt töltött napom után tudtam mi hol van, pedig én akkor voltam 7. Ti meg ki tudja hány évesek vagytok.
-19.-hangzott az egyhangú válasz.
-Na látom meglettek.-jött oda hozzánk Danny.
-Igen. Csoportosan mentek ki a mellékhelyiségbe.-magyaráztam.
-Te édes anyám!-fogta a fejét Danny.-Inkább menjünk, mert nem fogunk visszaérni.
Lementünk a lifttel az alaksorba, ahol a kocsik voltak. beültünk az egyikbe, majd Danny elindult. Mindenhová elmentünk a városba. Elmentünk a Broadway-hez, a Nagy Almához, felmentünk az Empire State Building tetejére, ráadásul komppal kimentünk a Szabadságszoborhoz is. Nagyjából megnéztük a Central Park-ot is és a srácok megkóstolták a New York-i hot-dog-ot is. Sárga taxiba nem ültek, de azt mondták, hogy majd egyik nap feltétlenül kipróbálják. Este 8 volt már, mikor végeztünk mindennel. Danny felhívta apát, hogy megkérdezze, hogy mi legyen a pupákokkal. Apa azt mondta, hogy vigyük őket a szállodába, Danny menjen haza és majd a munkája után eljön értem. A szállodához érve Danny kitett minket, mi pedig felmentünk a srácok szobájába.
-Azta betyár!-néztem körbe.
A szállodai szoba mindenféle puccos cuccokkal volt berendezve.
-Megfontoltad már az ajánlatomat?-nézett rám Harry, majd leült a kanapéra.
-Milyen ajánlatra célzol?-kérdeztem tágra nyílt szemekkel.
-Arról az ajánlatomra gondoltam, amikor megkértem a kezed.
-Nem megyek hozzád! Fogd már fel! Nem jut el a mákszem nagyságú agyadig? Vagy csak tetteted, hogy ennyire hülye vagy? Hány óra van?-néztem Niall-re.
-20 óra 1 perc.
-Most komolyan?
Hirtelen megszólalt a telefonom. Kivettem a táskámból, majd bementem az egyik szobába és felvettem.
-Haló!
-Claire! Szia Christine vagyok! Mikor jössz meg?
-Szia! Majd elméletileg 9-kor jön értem apa a szállodába és csak utána.
-Értem. Amúgy nem nekem kellesz, csak majd Ricky akar valamit kérdezni.
-Jól van. Majd ha hazaértem.
-Oksi. Szia!
-Szia!
Letettem. Még mindig nem fogtam fel, hogy nem mondtam semmilyen béna, vagy sértő, idegesítő, érkidagadó szót sem Christine-re. Hirtelen berontott valaki. Harry volt az.
-Te mi a jó édes életemet akarsz itt? Nem hallottad még a magánbeszélgetés című szót?
-Képzeld drága hallottam.
-Na ide figyelj fürtös!-emeltem fel a mutatóujjamat.-Ha még egyszer drágának, kis hölgynek, szívemnek,menyasszonyomnak, macikámnak, nyuszikámnak és a rokonaiknak hívsz esküszöm, hogy agyi  és szellemi fogyatékost csinálok belőled! Az apám dutyiba fog dugni, ha nem vigyázol! Szóval azt ajánlom, hogy húzd meg magad, mert pokollá teszem neked ezt a 2 hónapot és könyörögni fogsz, hogy hamar tejen el ez a 2 hónap!
-Csak azt akartam megkérdezni, hogy nem lenne-e kedved eljönni majd holnap a táncóránkra?
-Táncóra?-néztem rá egy kicsit talán hülye ábrázattal.
-Igen.-bólintott.
-Hánykor lesz?
-Délelőtt 11-kor.
-Bocs, de nem lehet.
-SRÁCOK GYERTEK IDE!-ordította Harry, mire mindenki besereglett.
-Mi történt? Kötszert vagy mentőt?-kérdezte Louis.
-Nem tud eljönni.-mondta Harry.
-DE miért csinálod ezt velünk?-kérdezte Zayn sírós hangon.
-Mert én holnap suliba megyek. Csak 1-kor végzek. Majd legközelebb.
-CLAIRE!-hallottam kintről apa hangját.
-Itt vagyok!-mentem ki a nappaliba.
-Na milyen volt a városnézés?
-Egész jó.-mondtam mosolyogva.
-Elnézést nyomozó bácsi!-mondta Liam, miközben kifutottak hozzánk.
-Igen, fiam!-nézett rá apa.
-Szeretnénk ha az unokája eljönne velünk holnap a táncórára.-mondta Harry.
Összenéztünk apával, majd vissza a srácokra. Mosolygott, majd így szólt.
-Meg kell beszélnem a fiammal. Ezt nem én döntöm el, de megpróbálom rávenni.
-Köszönjük!-hálálkodtak.
Kimentünk a szobából, majd a lift felé mentünk.
-Komolyan azt hitték, hogy az unokád vagyok?-néztem rá, miközben mentünk lefelé a lifttel.
-Ezek szerint.-vonta meg a vállát.
A lift leért a parkolóházba. Beültünk a kocsiba, majd hazamentünk. Otthon még segítettem Ricky-nek, majd bementem a szobámba. Megnéztem, hogy minden rendben van-e, de nem így volt. Hiányzott a virágos kispohár, amit anyától kaptam. Visszamentem a konyhába, majd kérdőre vontam Christine-t.
-Hova tetted?
-Miről beszélsz?-kérdezte.
-Hol van a virágos kispohár a szekrényemről?
-Én nem mentem be a szobádba!
-Pedig valaki elvitte!
-Milyen kispohár?-kérdezte apa.
-A virágos kispohár, amit anyától kaptam. Odatettem a szekrényem polcára és most nincs ott!
-Én mentem be a szobádba.-mondta Ricky.
-De hol van a kispohár?-kérdeztem.
-Levettem a szekrényről, hogy megnézzem, de véletlenül leesett és összetörött.
-Hol van most?
-Kivittem a szemetesbe.
-Épp ma jött a szemetes.-mondta Christine.
Nem szóltam semmit csak elmentem a kabátomért és kiléptem a lakásból. Lementem a lépcsőn, majd csak futottam ahogy a lábam bírta.

*Mac Taylor*

-Mégis hova ment?-kérdezte Christine.

-Nem tudom. Megkeresem. Majd hívlak, ha van valami.-mondtam, majd kimentem.

Lementem a lépcsőn, majd kimentem az utcára. Az utcán, már nem annyira jártak az autók. Felhívtam Claire-t. Kicsengett, de nem vette fel. Mindenfelé sétáltam, de egyszerűen sehol sem láttam. Aztán jobbnak láttam, ha már megoldáshoz folyamodok. Felhívtam Adam-et.

-Heló főnök!-szólt bele.
-Adam, segítség kellene!
-Tettre kész vagyok.
-Rendben. Mér be a lányom mobilját. Tudni akarom, hogy hol van!
-Rendben, egy pillanat.
Vártam, amíg Adam beméri Claire mobilját.
-Megvan!-hallottam a telefonba.
-Hol?
-A Central Parkban van, a nyugati oldalon. Pontosan nem tudom, hogy hol, de valahol az emlékmű felől jön a jel.
-Köszi!
Letettem. Írtam SMS-t Christine-nek, hogy ne aggódjon.

*Claire Elisabeth Taylor*

Az emlékműhöz mentem. Ahhoz az emlékműhöz, ahol azoknak az embereknek van állítva, akik meghaltak a World Trade Center robbanásakor. Egy nagyon magas tábla. A nevek pedig 3 oszlopban sorakoztak rajta. Anyáé az első oszlop közepe felé helyezkedett el. Oda volt írva szép vastag, habár olvasható betűkkel: Claire Conrad Taylor. Nem tudtam mást csinálni, csak azt, hogy este fél 10-kor meredtem a magas táblára és arra az egy névre, amelyik számomra a legtöbbet jelentette ebben az életben.
Hirtelen lépteket hallottam a hátam mögött. Nem rezzentem össze és nem is fordultam meg. Tudtam, hogy apa volt. Ki más lehetett?
-Adam mérte be a telefonom?-kérdeztem, miközben még mindig a táblát néztem, de nem fordultam hátra.
-Igen.-mondta apa egy kicsit halkan.
-És mit csinálsz, ha otthon felejtem?-kérdeztem, majd megfordultam.
-Akkor is tudtam volna, hogy itt vagy.-mondta, majd közelebb jött hozzám.
-Honnan tudtad volna?-néztem rá egy kissé értetlenül.
-Ismerlek. Látszik, hogy anyád lánya vagy. Tudom, hogy ide jössz, amikor bánatos vagy. Még mindig a poharat siratod?
-Azt a poharat anyától kaptam! A képeken kívül az az átkozott pohár volt az egyetlen, ami még emlékeztetett rá!-mondtam.
Nem bírtam visszatartani a könnyeimet és előtört belőlem a sírás. Apa jó szorosan magához ölelt. Ő az egyetlen, akiben megbízok. Az egyetlen egy ember, akire bármikor számíthatok!