Chapter 3.

Egyszer csak eljön ez a nap. Te sem tudod mitől van, de egy nap énekelsz és nevetsz, mert a dal arról szól, hogy szeretsz.~ Claire Conrad Taylor /anya/

*Claire Elisabeth Taylor*

Elmentem megkeresni Danny-t. Az egyik laborban meg is találtam. Épp Lindsey-vel smaciztak. Fúújjjj!
-Sziasztok szerelmespár!-mentem be, mire befejezték.
-Szia!-mondták egyszerre.
-Danny beszélnem kellene veled.-fordultam oda Danny-hez.
-Akkor én magatokra is hagylak titeket.-mondta Lindsey mosolyogva, majd intett és kiment.
-Hallgatlak.-mondta Danny tettre készen.
-Apa mondta, hogy vigyem el az énekes palántákat városnézésre. Azt is hozzátette, hogy te leszel a fuvar.-magyaráztam.
-Tehát városnézésre kell vinni az öt sztárocskát?-nézett rám, mire bólintottam.-Akkor nyomás!
Visszamentünk a tárgyalóba a srácokért, de nem voltak ott.
-Ezek hová lettek?-néztem körbe a teremben.
-Beszippantotta őket egy fekete lyuk. Na menjünk vissza melózni!-mondta Danny, majd elindult, de visszarántottam.
-Nem mész te sehová! Megkeressük a pupákokat, visszavisszük őket a hotelba, majd bedugjuk őket az ágyba és Isten óvja Amerikát!-mondtam.
-Akkor te nézd meg itt az emeleten én pedig lemegyek a parkolóházba meg a földszintre.
-Oké. Hívlak ha van valami.-mondtam, mire bólintott.
Kettéváltunk. Danny lement a lifttel én pedig mindenhol körülnéztem. Benéztem jó alaposan minden asztal alá, bementem az öltözőkbe. Megnéztem mindent, de egyszerűen semmi. A végén majd Danny-nek lesz igaza és tényleg elnyelte őket egy fekete lyuk. Az egyik folyosón összefutottam apuval.
-Szia!-mondtam kissé félénken.
-Szia! Minden oké?-kérdezte mosolyogva.
-Persze! Csak...tudod éppen Danny-t keresem.
-Az alaksorban láttam. Itt az emeleten hiába keresed.
-Ja, akkor már értem, hogy miért nem találtam itt fent.-mondtam meglepetten.Megyek is le az alaksorba!
Azzal a mozdulattal elfutottam. Igyekeztem megkeresni Danny-t, hátha felért már. Olyan eszeveszettül szaladtam, hogy beleütköztem valakibe. Pontosabban valakikbe. A pupákok voltak.
-Ti mégis hol a jó Szűz Máriámban voltatok?-förmedtem rájuk, miközben felálltam a földről.
-Liam-nek ki kellett mennie a mosdóba.-vakarta a fejét Zayn.
-És csoportosan mentetek a WC-re?-néztem rájuk tágra nyílt szemekkel.
-Tudod kis hölgy ebben az üveges teremben könnyen el lehet tévedni.-magyarázta Harry.
-Már 50 milliárdszor elmondtam nektek, hogy Claire-nek hívnak! Egyébként én már 7 éves korom óta ide járok és képzeld, hogy már az első itt töltött napom után tudtam mi hol van, pedig én akkor voltam 7. Ti meg ki tudja hány évesek vagytok.
-19.-hangzott az egyhangú válasz.
-Na látom meglettek.-jött oda hozzánk Danny.
-Igen. Csoportosan mentek ki a mellékhelyiségbe.-magyaráztam.
-Te édes anyám!-fogta a fejét Danny.-Inkább menjünk, mert nem fogunk visszaérni.
Lementünk a lifttel az alaksorba, ahol a kocsik voltak. beültünk az egyikbe, majd Danny elindult. Mindenhová elmentünk a városba. Elmentünk a Broadway-hez, a Nagy Almához, felmentünk az Empire State Building tetejére, ráadásul komppal kimentünk a Szabadságszoborhoz is. Nagyjából megnéztük a Central Park-ot is és a srácok megkóstolták a New York-i hot-dog-ot is. Sárga taxiba nem ültek, de azt mondták, hogy majd egyik nap feltétlenül kipróbálják. Este 8 volt már, mikor végeztünk mindennel. Danny felhívta apát, hogy megkérdezze, hogy mi legyen a pupákokkal. Apa azt mondta, hogy vigyük őket a szállodába, Danny menjen haza és majd a munkája után eljön értem. A szállodához érve Danny kitett minket, mi pedig felmentünk a srácok szobájába.
-Azta betyár!-néztem körbe.
A szállodai szoba mindenféle puccos cuccokkal volt berendezve.
-Megfontoltad már az ajánlatomat?-nézett rám Harry, majd leült a kanapéra.
-Milyen ajánlatra célzol?-kérdeztem tágra nyílt szemekkel.
-Arról az ajánlatomra gondoltam, amikor megkértem a kezed.
-Nem megyek hozzád! Fogd már fel! Nem jut el a mákszem nagyságú agyadig? Vagy csak tetteted, hogy ennyire hülye vagy? Hány óra van?-néztem Niall-re.
-20 óra 1 perc.
-Most komolyan?
Hirtelen megszólalt a telefonom. Kivettem a táskámból, majd bementem az egyik szobába és felvettem.
-Haló!
-Claire! Szia Christine vagyok! Mikor jössz meg?
-Szia! Majd elméletileg 9-kor jön értem apa a szállodába és csak utána.
-Értem. Amúgy nem nekem kellesz, csak majd Ricky akar valamit kérdezni.
-Jól van. Majd ha hazaértem.
-Oksi. Szia!
-Szia!
Letettem. Még mindig nem fogtam fel, hogy nem mondtam semmilyen béna, vagy sértő, idegesítő, érkidagadó szót sem Christine-re. Hirtelen berontott valaki. Harry volt az.
-Te mi a jó édes életemet akarsz itt? Nem hallottad még a magánbeszélgetés című szót?
-Képzeld drága hallottam.
-Na ide figyelj fürtös!-emeltem fel a mutatóujjamat.-Ha még egyszer drágának, kis hölgynek, szívemnek,menyasszonyomnak, macikámnak, nyuszikámnak és a rokonaiknak hívsz esküszöm, hogy agyi  és szellemi fogyatékost csinálok belőled! Az apám dutyiba fog dugni, ha nem vigyázol! Szóval azt ajánlom, hogy húzd meg magad, mert pokollá teszem neked ezt a 2 hónapot és könyörögni fogsz, hogy hamar tejen el ez a 2 hónap!
-Csak azt akartam megkérdezni, hogy nem lenne-e kedved eljönni majd holnap a táncóránkra?
-Táncóra?-néztem rá egy kicsit talán hülye ábrázattal.
-Igen.-bólintott.
-Hánykor lesz?
-Délelőtt 11-kor.
-Bocs, de nem lehet.
-SRÁCOK GYERTEK IDE!-ordította Harry, mire mindenki besereglett.
-Mi történt? Kötszert vagy mentőt?-kérdezte Louis.
-Nem tud eljönni.-mondta Harry.
-DE miért csinálod ezt velünk?-kérdezte Zayn sírós hangon.
-Mert én holnap suliba megyek. Csak 1-kor végzek. Majd legközelebb.
-CLAIRE!-hallottam kintről apa hangját.
-Itt vagyok!-mentem ki a nappaliba.
-Na milyen volt a városnézés?
-Egész jó.-mondtam mosolyogva.
-Elnézést nyomozó bácsi!-mondta Liam, miközben kifutottak hozzánk.
-Igen, fiam!-nézett rá apa.
-Szeretnénk ha az unokája eljönne velünk holnap a táncórára.-mondta Harry.
Összenéztünk apával, majd vissza a srácokra. Mosolygott, majd így szólt.
-Meg kell beszélnem a fiammal. Ezt nem én döntöm el, de megpróbálom rávenni.
-Köszönjük!-hálálkodtak.
Kimentünk a szobából, majd a lift felé mentünk.
-Komolyan azt hitték, hogy az unokád vagyok?-néztem rá, miközben mentünk lefelé a lifttel.
-Ezek szerint.-vonta meg a vállát.
A lift leért a parkolóházba. Beültünk a kocsiba, majd hazamentünk. Otthon még segítettem Ricky-nek, majd bementem a szobámba. Megnéztem, hogy minden rendben van-e, de nem így volt. Hiányzott a virágos kispohár, amit anyától kaptam. Visszamentem a konyhába, majd kérdőre vontam Christine-t.
-Hova tetted?
-Miről beszélsz?-kérdezte.
-Hol van a virágos kispohár a szekrényemről?
-Én nem mentem be a szobádba!
-Pedig valaki elvitte!
-Milyen kispohár?-kérdezte apa.
-A virágos kispohár, amit anyától kaptam. Odatettem a szekrényem polcára és most nincs ott!
-Én mentem be a szobádba.-mondta Ricky.
-De hol van a kispohár?-kérdeztem.
-Levettem a szekrényről, hogy megnézzem, de véletlenül leesett és összetörött.
-Hol van most?
-Kivittem a szemetesbe.
-Épp ma jött a szemetes.-mondta Christine.
Nem szóltam semmit csak elmentem a kabátomért és kiléptem a lakásból. Lementem a lépcsőn, majd csak futottam ahogy a lábam bírta.

*Mac Taylor*

-Mégis hova ment?-kérdezte Christine.

-Nem tudom. Megkeresem. Majd hívlak, ha van valami.-mondtam, majd kimentem.

Lementem a lépcsőn, majd kimentem az utcára. Az utcán, már nem annyira jártak az autók. Felhívtam Claire-t. Kicsengett, de nem vette fel. Mindenfelé sétáltam, de egyszerűen sehol sem láttam. Aztán jobbnak láttam, ha már megoldáshoz folyamodok. Felhívtam Adam-et.

-Heló főnök!-szólt bele.
-Adam, segítség kellene!
-Tettre kész vagyok.
-Rendben. Mér be a lányom mobilját. Tudni akarom, hogy hol van!
-Rendben, egy pillanat.
Vártam, amíg Adam beméri Claire mobilját.
-Megvan!-hallottam a telefonba.
-Hol?
-A Central Parkban van, a nyugati oldalon. Pontosan nem tudom, hogy hol, de valahol az emlékmű felől jön a jel.
-Köszi!
Letettem. Írtam SMS-t Christine-nek, hogy ne aggódjon.

*Claire Elisabeth Taylor*

Az emlékműhöz mentem. Ahhoz az emlékműhöz, ahol azoknak az embereknek van állítva, akik meghaltak a World Trade Center robbanásakor. Egy nagyon magas tábla. A nevek pedig 3 oszlopban sorakoztak rajta. Anyáé az első oszlop közepe felé helyezkedett el. Oda volt írva szép vastag, habár olvasható betűkkel: Claire Conrad Taylor. Nem tudtam mást csinálni, csak azt, hogy este fél 10-kor meredtem a magas táblára és arra az egy névre, amelyik számomra a legtöbbet jelentette ebben az életben.
Hirtelen lépteket hallottam a hátam mögött. Nem rezzentem össze és nem is fordultam meg. Tudtam, hogy apa volt. Ki más lehetett?
-Adam mérte be a telefonom?-kérdeztem, miközben még mindig a táblát néztem, de nem fordultam hátra.
-Igen.-mondta apa egy kicsit halkan.
-És mit csinálsz, ha otthon felejtem?-kérdeztem, majd megfordultam.
-Akkor is tudtam volna, hogy itt vagy.-mondta, majd közelebb jött hozzám.
-Honnan tudtad volna?-néztem rá egy kissé értetlenül.
-Ismerlek. Látszik, hogy anyád lánya vagy. Tudom, hogy ide jössz, amikor bánatos vagy. Még mindig a poharat siratod?
-Azt a poharat anyától kaptam! A képeken kívül az az átkozott pohár volt az egyetlen, ami még emlékeztetett rá!-mondtam.
Nem bírtam visszatartani a könnyeimet és előtört belőlem a sírás. Apa jó szorosan magához ölelt. Ő az egyetlen, akiben megbízok. Az egyetlen egy ember, akire bármikor számíthatok!

Chapter 2.

Aminek meg kell történnie, az megtörténik. Akivel találkoznod kell, azzal találkozol. Akinek észre kell vennie, az észrevesz. Ilyenkor mondhat bárki bármit, Te úgyis érzed. Nem lehet tudni, mi lesz belőle: egy éjszaka szép emléke, évek, vagy egy élet. Ott van és Te tudod, hogy közötök van egymáshoz. Tehetsz bármit: valahol, egy láthatatlan dimenzióban már össze vagytok finom kis szálakkal kötözve. Ne aggódj, ha most nem vesz észre, majd újra látod. A legfontosabb, hogy nyitott legyél. Nem lehet rosszkor rossz helyen lenni. Mindig ott vagy, ahol dolgod van és mindig azokkal, akikkel dolgod van. Lehet, hogy gyönyörű lesz, lehet, hogy fájni fog, de ez az életed. És ennél se szebb, se jobb, se izgalmasabb nem történhetne veled. ~Claire Elisabeth Taylor

*Claire Elisabeth Taylor*

Benyitottam a terembe. A fiúk már majdnem szétszedték a tárgyalót. Tágra nyílt szemekkel bámultam. Becsuktam az ajtót. Még nem vettek észre. Csak hülyéskedtek össze-vissza. Még mindig néztem őket. Nem szóltam semmit, csak figyeltem. Az ajtónak támaszkodtam.

Egyszer csak a göndörke rám nézett. Belenéztem a nagy zöld szemeibe. Tágra nyílt szemekkel bámult. Nem látott még csajt életében? Ha tovább néz, esküszöm kibököm a szemeit és vakon fog koncertezni. Lassan a többiek is megálltak és most már nem egy fiú, hanem öt nézett farkasszemet velem. 

-Most egész nap ezt csináljuk?-kérdeztem.

-Ha nem vetted volna észre szép hölgy már délután van.-mondta a csíkos pólós.

-Te engem csak ne szép hölgyezz lécci.-mondtam kissé unottan. 

-Hogy hívnak?-kérdezte a göndör.

-Miért vagy kíváncsi rá?-kérdeztem.

-Mert mi ismerünk téged.

-Én se titeket. Szóval kezdjétek előbb ti.

-Miért is?

-Mondták már, hogy kíváncsi vagy?

-Mondtam már, hogy eltöltenék veled egy estét?-nézett rám kacér mosollyal.

-Ha most nem szálsz le rólam esküszöm, hogy a dutyiban fogod tölteni azt az időt amíg itt vagytok! 

-Miért mi vagy te?-kérdezte.

-A legrosszabb rémálmod! Amúgy én foglak titeket szórakoztatni, amíg itt vagytok.

-Az tök jó!-mondta lelkendezve a szőke.

-Amúgy drága....

-Ne szólítsd drágának! Claire-nek hívnak.

-Rendben.-bólogatott.- Én Niall vagyok, ők pedig Zayn, Liam, Louis és Harry.

-Örülök. Mit akartál kérdezni?

-Elárulnád, hogy hol is vagyunk?

-Ez az egész épület a New York-i Bűnügyi Labor épülete. Az épületben dolgozó embereknek kell a nyugalom ahhoz, hogy nyugodtan tudják végezni a munkájukat. Tehát a szabályok! Amíg az épületben vagytok, nincs hangoskodás, nincs verseny a folyosókon, nem szórakoztok a lifttel, nem zavarjátok a dolgozókat és a legfontosabb, hogy nincs kiabálás!
-Az nem olyan, mint a hangoskodás?-kérdezte Louis.
-Nem tök mindegy?-kérdeztem.-A lényeg, hogy ne csináljatok semmi hangos vagy idegesítő dolgot, különben kidobnak titeket az ablakon! És meg kell jegyeznem, hogy nem karcolásmentes a földet érés.-vontam meg a vállam.
-Minden világos.-bólogatott Niall.
-Csak még egy kérdés drága!-mondta Harry.
-Mondtam már, hogy ne szólítsatok drágának! Nekem is van nevem!
-Claire.......Lenne egy kérdésem.-javította ki magát Harry.
-Parancsolj.
Közelebb jött hozzám, majd letérdelt elém. Megfogta a kezem, majd a másik kezével elővett egy gyűrűt a zsebéből. Sóhajtottam egyet.
-Hozzám jössz feleségül?-nézett rám.
-Pukkadj meg!-mondtam, majd elengedtem a kezét és kimentem.
Egyenesen apa irodájába mentem, de nem volt ott. Utána a laborba mentem, ahol dolgozni kezdett. Nagy szerencsémre ott volt.
-Apa! Beszélnem kell veled!
-Hallgatlak.-mondta csak simán és abbahagyta amit csinált.
-Ezekkel én 2 percet nem bírok ki, nem hogy 2 hónapot! Ezek perverz disznók!
-Miért is?
-A göndör megkérte a kezem!
-De ugye nem mondtál neki igent?-kérdezte ijedten.
-Azt mondtam neki, hogy pukkadjon meg.
-Hát itt vagy szívem!-hallottam egy hangot.
Megfordultam és a göndör "hercegem" volt.
-Mit akarsz?-kérdeztem.
Mellém lépett és átkarolta a vállamat.
-Ide figyelj kisgyerek hozzá egy ujjal nem érhetsz!-mondta apa, mire mosolyogtam.
Ránéztem Harry-re, aki egy kissé meglepett képet vágott.

Apa csak mosolygott.
-Szerintem én akkor vissza is megyek.-mondtam.
-Claire, vidd el őket városnézésre.-szólt utánam apa.
-De mivel?-néztem rá értetlenül.
-Danny.-mondta, mire bólintottam.
Harry-vel visszamentünk a fiúkhoz.
-Pakoljatok pupákok!-mondta Harry, mikor odaértünk.
-Miért is?-kérdezte Niall.
-Talán titkos esküvőre készültök?-kérdezte Louis.
-Tökfej!-mondtam.
-Na eláruljátok, hogy hová megyünk vagy még activityzni akartok?-kérdezte Liam.
-Egy öreg pasi mondta, hogy menjünk várost nézni.-mondta Harry.
-Az-az öreg pasi, aki ott várt minket a reptéren?-kérdezte Zayn.
-Igen.-bólintott Harry.
-Akkor most megyünk vagy nem? Tudjátok nekem sem olyan drága az időm.-szóltam rájuk.
-Vigyázz New York! itt jön 5 szuper szexi srác!-mondta Zayn.

Chapter 1.

Az élet különös, hogy ne mondjam, furcsa. Az ember sohasem tudhatja, mi vár rá a következő pillanatban. Nagyszerű kilátásokkal indul a nap, és még mielőtt leszállna az éj, minden olyan zavaros lesz, mint az értelmetlen irkafirka a falon. ~Claire Elisabeth Taylor

*Claire Elisabeth Taylor*

Másnap reggel az ébresztőórámra ébredtem fel. Ma van az első sulis nap., ami azt jelenti, hogy Ricky kikészül. Jaj, mióta várom már ezt a pillanatot! Fellélegeztem. Úgy érzem, hogy a mostohatesóm ma végérvényesen is kikészül,d e lehet, hogy előtte én fogok, ha a kocsiban végig kell hallgatnom Christine monológját. Gyorsan felöltöztem, majd a táskámmal együtt kimentem a nappaliba. Drága Christine éppen "tanácsokkal" látta el Ricky-t.

-Minden rendben lesz, rendben?-mondta neki.

-Anya! Nem vagyok már gyerek!-mondta Ricky.

Apa szokásához hűen ismét nem volt itthon. Sosincs itthon! Rám sincs ideje, azonban erre a szőke macára mindig jut ideje. Komolyan, mindjárt megölöm magam! 

-Claire, kérsz valami kaját?-nézett rám Christine.

Ránéztem. Fogalmam sem volt arról, hogy Christine mióta lett ilyen. Lassan, bizonytalanul ráztam a fejem.

-Nem köszi!-nyögtem ki nagy nehezen.

-Oké. Elviszem Ricky-t a suliba. Jössz te is?-kérdezte mosolyogva.

-Persze.-mondtam kissé bizonytalanul.

Christine elvitt minket a suliba. Útközben még mindig Ricky-t oktatta. Komolyan azt hittem, hogy kiugrok a kocsiból, ha nem hagyja abba.
-Christine, lécci fejezd be! Majd én elmondom Ricky-nek, hogy mit hol talál!-mondtam, mert már nem bírtam tovább hallgatni a magyarázását.
-Köszönöm.-mondta Christine.
Egész végig kifelé nézegettem, amíg meg nem érkeztünk. Christine kitett minket a suli előtt.
-Tényleg segítesz?-nézett rám Ricky.
-Csak azért mondtam, hogy anyád befejezze az oktatást.-mondtam.
-Várj, akkor most nem segítesz?
-De segítek.
-Köszi.
-Az igazgató rendes, habár kicsit rendmániás. Mrs. Scott, a töritanárnő lassan beszél így egy lecke gyakran két óra alatt megy végbe. Mr. Diklon, a matek és kémiatanár elég szigorú, ha a számokról van szó. Mrs. Herbert, az irodalomtanárnő szereti a kiselőadásokat, vagyis ha egy félévbe legalább kétszer nem tartasz kiselőadást kicseszik veled és egy jeggyel rosszabbat ad, mit amit kellene. Mr. Huston, a tesitanár szereti a sportos lányokat és fiúkat, tehát ha kiszemel, akkor vagy a focicsapatban vagy a futócsapatba tesz bele.
-És mi van veled?
-Én a tanulás terén vagyok jó. A sport nem az én világom.
-Értem.-bólogatott. És Mrs. Winslow? Ő lesz az ofőm.-olvasta a papíron.
-Mrs. Winslow fizikát, biológiát és nagyon gyakran matekot is tart, valamint ő a könyvtáros. Az óráján megköveteli a figyelmet, valamint díjazza ha jó a memóriád. Van 6 macskája, tehát ügyelj, hogy szóba ne hozd a macskákat, mert akkor egész órán arról beszél.  Egyszer az egyik srác szóba hozta a macskákat a doga előtt és a végén nem tudtuk megírni, mert a nő a macskáiról papolt.
-Köszi.-hálálkodott.-Merre van a 113-as terem?
-Az elsőn. A lépcsőn felmész és a folyosó végén balra.
-Miért csinálod ezt?-kérdezte.
-Mit?
-Miért segítesz nekem?
-Mert apám szerint jó kapcsolatot kell kialakítanom veletek, az ajkaratom ellenére is.-mondtam mosolyogva.
-Értem.
Ricky elment. A szekrényemhez mentem, majd kinyitottam. Anya képe még mindig az ajtón volt. Hiányzik!

~O~

Már vége volta sulinak és Ricky-vel épp apa irodája felé tartottunk, ugyanis üzent ebéd közben, hogy majd menjünk be. Felmentünk az emeletre, majd apa irodája felé mentünk. A folyosón összefutottunk Christine-nel.
-Sziasztok!-mondta, mikor odaértünk.
-Szia!-mondta Ricky.
Én csak intettem. Ricky elkezdett beszélgetni az első gimis napjáról. Ahogy fél füllel hallgattam Mrs. Winslow tényleg nagyon macskás. Nekem azért már volt időm megszokni, hiszen most vagyok 3.-as a gimiben. Sajnos 5 évig leszek még a gimiben, mivel nyelvi előkészítős osztályba járok. Franciát, németet és olaszt is tanulok. Ricky csak 4 évig jár majd ide.
-Claire, nem tudod apád miért üzent?-nézett rám Christine.
-Nem.-ráztam a fejem.
Nagyon csodálkozom magamon, mert egyetlen sértő megjegyzést sem vetettem Christine-re. Ez nem rám vall! Még mindig nézegettem mindenfelé, hátha észreveszem apát, de semmi. Egyszer csak 5 srác szállt ki a liftből. Mindenfelé nézegettek.
-Ezek nem látták még New York-ot?-kérdezte Ricky, mire vállat vontam.
-Egyáltalán kik ezek?kérdeztem.
-Olvastam az újságban, hogy valamilyen angol fiúbanda idejön New York-ba és ma jönnek meg.-magyarázta Christine.
-Miért nem csajok?-kérdezte Ricky.
Angol fiúbanda? Mit keresne egy angol fiúbanda a Bűnügyi Laborban? Kiraboltak egy bankot vagy mi van? Bementek a tárgyalóba. Apa is nem sokára megjelent.
-Sziasztok!-mondta, majd sorra megölelt mindenkit.
-Kik ezek?-kérdezte Ricky.
-Mi kaptuk a feladatot, hogy védelmezzük ezt az 5 srácot. Itt koncerteznek 2 hónap múlva.-magyarázta apa.
-És mi miért kellünk ide?-néztem apára.
-Nos reméltem, hogy suli után lefoglaljátok őket.
-Bébiszitternek nézel minket?-kérdezte Christine.
-Nem téged, a gyerekeket.
-Nekem bele kell rázódnom a tanulásba. Claire talán ráér.-mondta Ricky.
-Beszélhetnék veled?-kérdezte apa.
Bólintottam. Bementünk az irodájába, majd elkezdte:
-Tudom, hogy megkértelek, hogy légy jóban Christineékkel.
-Igen meg. De mégis mit kezdjek én 5 aranyon járó csingilignis sztárral? Meséljek nekik esti mesét?
-Lucy-re is szoktál vigyázni.
-Apa Lucy 6 éves. Ezek meg ki tudja hány évesek.
-Csak elleszel velük.
-És ha sztiptízelnem kell? A végén majd azt kéred, hogy álljak ki az utcasarokra?
-Egyre lehetetlenebb vagy!
-Akkor áruld el legalább, hogy mennyi ideig kell szenvednem velük.
-Este 9-ig lesznek itt. Ha elalszol, majd maximum leigazolom a napodat.
-Rendben!-adtam be a derekamat.
-Köszönöm.-hálálkodott.
-Volt más választásom?
-Szeretlek!-mondta, majd megölelt.
-Én is szeretlek!
Kimentem apa irodájából, majd elindultam a tárgyaló felé. Óvatosan tettem a kezem a kilincsre, majd vettem egy nagy levegőt és benyitottam......

Prológus

Életem folyása annyira egyhangú és alapjában véve nem túlságosan érdekes. Engem azonban mégsem kínoz az egyformasága. Csak azt sajnálom, hogy a napok túlságosan rövidek és nagyon gyorsan telnek. Az ember sohasem azt veszi észre, amit már elvégzett, csak az lebeg a szeme előtt, amit még tennie kell, és ha nem szeretné a munkáját, könnyen elveszthetné a kedvét.  ~Claire Elisabeth Taylor

*Claire Elisabeth Taylor*

Sziasztok!
Hát megint itt volnánk. Fogjuk rá, hogy örülök neki. Hogy miért mondom ezt? Az életem katasztrófa! A szó szoros értelemen. Egy kicsit talán csodálkoztok ezen, de ez van. De talán kezdjük az elején...
Egy New York-i, 17 éves lány vagyok. Az életem, egészen 6 éves koromig volt teljes. Volt egy szerető anyukám, egy vicces apukám, egy csodálatos életem. Szinte egy mesevilágban éltem, illetve én 6 évesen ennek neveztem. A csodálatos világomnak 2001. szeptember 11.-e vetett véget. Aki esetleg nem tudná, akkor érte a World Trade Center-t a terrorista támadás. Ebben a balesetben többezren haltak meg, köztük az én anyukám is. A hír lesokkolta az egész családot. Apa egy jó ideig kis e mozdult a lakásból, és ennek következtében engem sem engedett el a suliba. Karácsony után tért magához apa rendesen, így csak valamikor 2002. januárjában mehettem legközelebb suliba. Gyorsan utolértem a többieket, mivel anya szerint vág az eszem, ráadásul nagyon is.
Az életem jobban mondva tavaly, a 16. szülinapom után fordult fel teljesen. Stella, apám munkatársa elvitt egy fotózásra, hogy egy kicsit megjöjjön az önbizalmam. A képek a végén Peter Flack-nél, apa munkatársának a fiánál kötöttek ki, aki a képeket elnézve plázacicát akart csinálni belőlem. Mondanom sem kell, hogy a terve kudarcba fulladt. A bocsánatkérés után - már magam sem tudom miért - járni kezdtem vele, amin apu egy kicsit meglepődött. Szilveszter éjjel az utcán sétálva láttam, ahogy egy másik csajjal smárol. Lelkileg végképp összetörtem, de hála apunak és a többieknek sikerült talpra állnom. Kb. március lehetett, amikor apa összefutott gyerekkori barátjával Christine Whitney-vel, aki egy csöpögős vacsora kíséretében elmesélte élete történetét. Ezt onnan tudom, hogy Stella-t és engem is érdekelt, hogy mit csinálnak ketten ezért megfigyeltük őket. Apuci belezúgott Christine-be, aki július körül be is költözött hozzánk, és hozta magával a kinyírnivaló fiát Ricky-t is. Amióta ők ketten beköltöztek hozzánk az életem pokol. Az a nő komolyan azt hiszi, hogy egy szívmelengető mondat vagy szó utána  nyakába borulok és anyának fogom hívni? Akkor ettem meszet, amikor ezt a nőt én anyának fogom hívni.
Nos, a bevezetőt már nagyjából tudjátok ezért elkezdeném hogyan tettem szert az én 5 hülyémre:

~*~*~

Ez a nap is egy vasárnap volt. A nap melegen sütött be a szobámba. Holnap már szeptember 1.-je van, ami az öcsém nagy bánatára a suli kezdését jelenti. Gondoltam, hogy 11-ig ki se kelek az ágyból, de a hülye öcsém dörömbölni kezdett az ajtón:
-NYITSD KI TÖKFEJ!-hallatszott kintről.
-Álmodban hülyegyerek!-kiáltottam vissza.
Az ajtót este mindig bezárom, mert reggelente Ricky mindig bejön, hogy kivegyen valamit a fiókomból. Mindjárt kopogni fog a szeretetteljes mamikája, akit legszívesebben itthagynék a fenébe. Mit hallanak füleim? Christine kinyírhatóság hangját:
-Claire! Légyszíves nyitsd ki az ajtót!
Teljesítettem a késérést és kinyitottam az ajtót.
-Mit akarsz?-kérdeztem tőle.
-Nem hallottad, hogy Ricky kopog?-kérdezte.
-"Nem hallottad, hogy Ricky kopog?"-próbáltam utánozni a hangját.-Képzeld hallottam! És azt is képzeld el, hogy a fiacskád felkeltett! Nem tudhatnék egyszer az életbe nyugodtan aludni reggelig?!
-Tudod a fürdőbe szeretnék menni és kellene törölköző.-mondta Ricky.
-Tudod a te szobádba is van törülköző. Használd azt!
-De kérnék egyet!-könyörgött szinte.
-Várj egy pillanatot!-mondtam, majd kivettem a szekrényemből egy törölközőt és a kezébe nyomtam.-Legyen neked gyereknap!
-Köszönöm.-mondta, majd bement a fürdőbe.
-Miért kell neked ennyire makacsnak lenned?-nézett rám Christine.
-Miért kell neked ennyire kíváncsinak lenned? Tudod szépen elélhetnénk egymás mellett, ha te sem szólsz hozzám és én sem szólok hozzád!
-Nem gondolod, hogy fegyverszünetet kéne tartanunk?-nézett rám.
-Nem!-mondtam, majd becsaptam előtte a szobám ajtaját és bezártam.
Ez a nő komolyan, már az agyamra megy. Mit akar tőlem? Fegyverszünet? Tudja, mikor kötök én vele fegyverszünetet! Sohanapján semmikor. Felöltöztem, beágyaztam, majd leültem a gépem elé. Épp, hogy bekapcsoltam, amikor kaptam egy SMS-t. peter volt az. Állandóan SMS-eket küldözget nekem. Szerintem maga sem tudja miért. Ez állt benne:

Azzonnal találkoznunk kell! Te vagy az egyetlen, akinek el tudom mondani. Kérlek gyere a Central Parkba a tóhoz. Üdv: Peter

Ahogy olvastam elég sürgős lehetett. Kimentem a szobámból, majd a kabátomért nyúltam, de Christine undoríthatósága leszólított:
-Hova méssz?
-Azt hiszem neked nem tartozom magyarázattal, hogy hova is megyek.
-Baj, hogy aggódok érted?
-Igen baj! Van neked saját gyereked. Aggódj azért, rólam meg feledkezz el! Amúgy is nem vagy az anyám, hogy parancsolgass nekem, vagy kérdezősködj! Ég veled!-mondtam, majd leakasztottam a kabátomat és kiléptem a lakásból.
Kifutottam az utcára, majd a Central Park felé vettem az irányt. A nap melegen sütött, ahogy mentm végig az utcákon. Szerintem már félúton lehettem, amikor megcsörrent a telóm. Apa volt:
-Haló!-szóltam bele.
-Claire kérdeznem kell tőled valamit.
-Hallgatlak.
-Miért feleselsz vissza Christine-nek?
-Miért kérdezi ezt mindenki? Ezt csak én tudom és senki más.
-Amióta Christine és Ricky beköltöztek olyan vagy, mint egy lázadó gyerek. A jövő héten már piercing-gel a köldöködben jössz haza?
-Jaja, apa dehogy is! Majd ha elég megbízhatónak talállak, akkor mondom csak el.
-Miért nem mondod el?
-Mert nem tudom, hogy úgy gondolod-e mint én. Most le kell tennem. Szia!
Kinyomtam. Soha nem csináltam még ezt apával. A Central Park-i tóhoz érve azonnal észrevettem Peter-t egy padon ülve.
-Szia! Nos mit szerettél volna elmondani?-kérdeztem, majd leültem mellé.
-Szia! Tudod...ez egy kicsit furi, de remélem megérted.
-Mégis mit kell megértenem?-néztem rá egy kicsit bizonytalanul.
-Tudod, újra kezdődik a suli, és nem szeretném, ha valamilyen nézeteltérés lenne köztünk.
-Peter, hidd el, hogy semmilyen nézeteltérés nem lesz köztünk.-mosolyogtam.

-El sem tudod képzelni, hogy mennyire örülök ennek.-mosolyodott el.
-Ez volt az a fontos dolog, amit el akartál mondani?-kérdeztem.
-Igen. Miért mire számítottál?
-Nem tudom.-vontam meg a vállam. -Azt hittem elköltözöl vagy valami ilyesmi.
-Én soha nem mennék el innen. Amúgy anya tervezgeti, hogy San Fransico-ba költözik, de én mondtam, hogy nem akarok.
-Értem.
-Claire, nem lehetne, hogy adnál mégegy esélyt kettőnknek?
-Nem.-ráztam meg a fejem.-Te van, meg én. Nincs mi. Amúgy meg elég nekem a magam problémám.
-Tényleg! Hogy megy köztetek Christine-nel?-dőlt hátra.
-Borzalmasan.
-Ezekszerint a "Christine kirúgása hadművelet"-rajzolt hülye idézőjeleket a levegőbe-nem jön össze.
-Egyszer csak, figyeld meg, hogy az a nő sírva menekül el tőlünk a hülye gyerekével együtt.
-Szólj, ha menekülnek, majd odamegyek.-röhögött.
Még jó sokáig beszélgettünk. Délután 2-kor búcsúztunk el. Egy kicsit furcsa volt, mert már régóta nem beszélgettem ilyen jót Peter-rel. Amikor hazaértem Christine drágaság már tűkön ülve várt.
-Lekésted az ebédet.-mondta, mikor benyitottam a lakásba.
-Akkor majd eszek később.-mondtam, majd becsuktam az ajtót.
-Te mioóta vagy ilyen flegma?
-Amióta ideköltöztél!-mondtam, majd bementem a szobámba és bezártam az ajtót.

Ez a nő a hülye gyerekével együtt kikészíti az életemet. Ugyan már legalább 1 hónapja itt laknak, ami idő alatt már meg kellett volna szoknom őket, de tudod ki fogja megszokni ezeket! Csodállom, hogy apa még bírja ezt épp ésszel. Mondjuk szinte egész nap nincs itthon, tehát nem tud erről olyan sok mindent.